Kosár
0
0 Ft
Kilépni az áldozat szerepből....
2022.11.01
Ha meguntad az áldozat szerepét, akkor nem kell mást tenned, mint megtanulni örülni annak, hogy létezel. Nemnehéz, csak hagyd, hogy ok nélkül is mosolyra húzodjon a szád. A.J. Christian
Nagyon sokszor észre sem vesszük, hogy az áldozat szerepet osztottuk magunkra....
Természetesnek vesszük az alárendelődést, a másik érdekeinek előtérbe helyezését a sajátunkkal szemben.
Beleivódik a mindennapjainkba az a gyakorlat, hogy felkeléskor első gondolatunk: mit is kéne megtenni a másik félnek....? Majd este lefekvéskor végigsuhan az agyunkon: megcsináltunk-e mindent, amire a másiknak szüksége van?
Egy idő után az egész átmegy valamiféle önpusztító automatizmusba, mely lassan-lassan átszövi életünk minden területét, és elfeledkezünk magunkról.
A környezetünk egyre inkább természetesnek veszi mindezt, olyannyira, hogy újabb, és újabb igényekkel lép fel.
Ki ne ismerné, a "ha már ezt megcsináltad, tedd már meg ezt is..." szindrómát?
Ezt a fajta viselkedést indukálhatja a másik iránt érzett szeretet, a megfelelési vágy, az önbizalom, és az önszeretet hiánya, a kapcsolatfüggőség és még sok minden más is, csak a legfőbbeket említettem most.
Mi a megoldás? Hol a kiút?
A kiút befelé található, lelkünk legbensőbb ösvényein.
- ha a hiányainkat, melyeket a másikban keresünk, és tőle próbáljuk pótolni, megteremtjük magunkban
- ha a másiktól "kuncsorált" szeretet helyett elkezdjük szeretni és becsülni magunkat
- ha megváltoztatva fókuszunkat a kifelé helyett, a befelé tekintésre
- ha egész-ségben létezünk, s ezáltal a teljességet sugározzuk és éljük
Nos, ekkor már nem akarunk megfelelni semmilyen elvárásnak..., s ha valamit megteszünk a másikért, azt szívből tesszük, nem belső kényszerből.
Ha úgy érezzük, nem tisztelnek bennünket annyira, mint ahogyan mi magunkat, annak hangot adunk.
Éppen ezért képesek vagyunk meghúzni a határainkat.
És kapcsolataink nem arról fognak szólni, hogy mit kapunk és mit KELL adjunk érte cserébe....
Arról szólnak majd, hogy mit adhatunk egymásnak, mellyel egymást gazdagíthatjuk....
Nem a hiányaink kiegészítésére törekszünk majd, hanem a teljességünk megosztására.
Tekintsünk hát úgy kapcsolatainkra, mint legnagyobb tanítómesterünkre.
S ebbe beleférnek a csalódások, a teljesületlen elvárásaink okán.
Beleférnek a szomorúságok és kiégések, a viszonzatlanság okán.
Beleférnek az elengedések, mint az ego birtoklásvágyának feloldódása.
És nem csak belefér, hanem alapvetés az életünkért való felelősségvállalás, a külső körülmények, és mások hibáztatása helyett.
És még megannyi más.
Szeretettel, Györgyi